Ki tudod menteni ebből az érzelmi csapdából a gyermeki tehetetlenségben rekedt önmagadat

Ha megszabadulsz attól, aki érzelmileg bántalmazott, az nem azt jelenti, hogy a bántalmazót legyőzted. Azt jelenti, hogy saját magadat győzted le, a saját félelmeidet, szorongásodat, kishitűségedet, szégyenedet, bűntudatodat, megfelelési kényszeredet. Magyarul: felnevelted magad a védtelen gyermekből, aki voltál, azzá a felnőtté, aki már képes megvédeni önmagát. 

A bántalmazóval nincs dolgod, mert hatalma fölötted eddig sem neki volt. Azért tudott fogva tartani téged, mert te megengedted neki, mert átadtad neki magad, és méltatlanul. Nem azért, mert a bántalmazód egy démoni erő, hanem ő is egyszerűen csak egy mohó gyermek, aki azért akart felfalni, hogy ne éhezzen. Hogy ő kirágja-e magát a saját sémájából az az ő felelőssége. Se megmenteni, se megetetni nem lehet. Te is éhes gyermek voltál, aki önmagával akarta a másikat megetetni, de ez természetesen ugyanúgy nem jóllakás. Ez a felállás kizárólag szimmetriában táplál. Aszimmetrikus viszonyrendszerben azonban teljes mértékben kifosztódás. 

Áldozatot ugyanakkor nem hibáztatunk, amíg nincs tudatában annak, milyen rendszernek a része. Ha azonban a felismerést követően is bennemarad, úgy olyan áldozat lesz, aki nem vállal felelősséget, se magáért, se a gyerekeiért, ha vannak. Az áldozat addig nem felelős, amíg nem tudja, miben van, és zsigerből ismétli eredeti rendszerét, amit örökölt. A felismerés pillanatától kezdve azonban igenis felelős minden percért, ami alatt önmagát fogságban tartja egy másik ember bántalmazásában. Fel kell ismernie, hogy senki nem gyakorol valós hatalmat fölötte, hogy félelme azé a védtelen kisgyermeké, aki ő egykor volt. De már nem az! 

Te vagy itt és most az egyetlen olyan felnőtt, aki ki tudja menteni ebből az érzelmi csapdából a gyermeki tehetetlenségben rekedt önmagadat.

Bántalmazó kapcsolat

Bántalmazó kapcsolatból való szabadulás után a környezet leggyakoribb kérdése ez: “Hogy tudtál eddig élni vele?”  Ez egy teljesen értelmetlen kérdés, és sokkal inkább ez volna a reálisabb a helyzetben: “Hogy tudtál végül megszabadulni tőle?”

Együttélni próbál az ember ezzel-azzal, mire rájön, mire van szüksége, kiszállni azonban, különösen fogvatartó viszonyból, irtózatosan nehéz lehet.

Hogy mi és miért olyan nehéz, ami a környezet számára sokszor elképzelhetetlen, annak külső és belső okai egyaránt lehetnek. 

Belekerülni nem is olyan bonyolult. A tipikus bántalmazó vagy kifosztó vagy nárcista karakter, mindegy a terminológia, rendszerint magas hőfokon nyit, ostromol, udavarol, majd visszahúzódik, netán elbizonytalanodik, ami értetlenséget és hiányt kelt. Azaz manipulatív csapdahelyzetet teremt. Az áldozat nem érti, utánamegy, és innen tulajdonképpen beszállt a játszmájába a másik félnek, anélkül, hogy tudatában lenne. Persze, rögtön vannak jelek: gyors, minden mély megismerési alapot nélkülöző felnyomott érzések, lebegtetés, kényszerítő körülmények, manipulatív technikák, éles kontrasztok, eltűnések, a kontroll és birtoklás elemei. Mielőbbi elköteleződés kierőszakolása a másik félből, váratlanul berántott módszerekkel vagy kész tények elé állítással, netán szorongáskeltéssel, majd annak csökkentésére tett igérettel, a lényeg, hogy az áldozat házon és fennhatóságon belülre kerüljön. További jel az önreflexió teljes hiánya, a felelősségvállalás elutasítása, valamint állandó hibáztatása az áldozatnak, valós ok nélküli folyamatosan jelenlévő bűntudatkeltés. 

A birtokviszony felállítását követően a beetetési vagy mézeshetek fázis felfokozottsága csökken és fokozatos átírása következik az áldozat valóságának. Az ott használt eszközök az ignorancia, amire az áldozat aggódni kezd, és beindul a saját önhibáztatása, hogy mit ronthatott el, amivel a bánásmódot kiérdemelte, így egyre többet és többet ad, hogy hibáját kijavítsa. Az áldozat általában egy sebzett karakter, aki szerethetőségét bizonygatja végig a játszmában. A kifosztó is természetesen sérült a szeretetmintázatában, ám ő ezt állandó bekebelezéssel kompenzálja. Tehát a szeretetmintázat alapsérülése vagy korlátlan adakozásban, vagy korlátlan kifosztásban nyilvánul meg, és ha ez a két karakter találkozik, akkor a szituáció polarizálódik. A kifosztó elvesz és nem ad, ugyanakkor telhetetlen és örök elégedetlen belső űrje miatt, és empátiahiánya akadályozza abban, hogy a másik fél igényeit is befogadja, számára a másik fél eszköz csupán céljai elérése számára, ami jelen esetben a birtokviszony felállítása. Az adakozó karaker sérülését a másik fél kielégítésével kompenzálja, és miután valós szeretetet nem kap vissza, csupán annak látszatát, önmagát bántja. Azaz okolja, hibáztatja és tovább fosztja, mert eleve ez az öröklött alapsémája. 

Háttérben gyakran egy magányos és figyelemhiányos gyerekkor áll,

aminek természetes folytatása a kifosztó viszony, és egy definiálatlan elvárásnak való állandó megfelelési törekvés, aminek sikere kizárt. Az áldozat mindig hibásnak érzi magát, amiért nem szeretik eléggé, azt hiszi, ő az, aki nem elég, 

a bántalmazó meg mindig áldozatnak pozicionálja önmagát, mert neki soha nem adnak eleget, miközben ő maga tökéletes, és megtesz mindent.

Az első kör párválasztás elég gyakran és szükségszerűen megy mellé, mert senki sincs tisztában se önmagával, se a mintáival ahhoz, hogy ezeket figyelembe tudná venni, leküzdhetné vagy fejleszthetné. A különbség ott lesz majd, hogy van, aki benne marad, vagy ugyanazt ismétli, és lesz, aki képes ezen dolgozni.

Visszatérve a vázolt mintázatra: megy tehát a játszma. A kifosztó minél többet akar, és elégedetlenkedik, tehát bántani kezd, verbálisan vagy olyan légkör teremtésével, amiben a másik egyre értéktelenebb. Az adakozó még jobban alámegy, és egyre inkább elfogy. A kifosztó kontroll alá helyezi, hogy saját szorongását csökkentse, ami a kielégíthetetlen belső bizonytalanságból fakad. Az adakozó reakcióként ugyanezt a mintázatot veheti fel, és gyakorlatilag 

kiprovokált féltékenységi rohammal reagál, teljes az érzelmi bizonytalanság. 

Az adó folyamatosan a vevőre rezonál a sémában, legerősebb szenzora az empátia, gyakorlatilag elveszti önmagát és a másik szemén át néz önmagára. A vevő önmaga körül forog, saját szükségletei mohó kielégítése a célja, és nem veszi észre, mert nem érdekli, hogy áldozatát felfalja. Miután az adó energiája fogy, a vevő egyre kevesebbet kap, egyre elégedetlenebb és bűnlistát nyom az áldozat fejére, aki fuldokolni kezd saját definiálatlanul mozgó bűnei alatt, és magát az elkövető szemén át látva egyre szarabbnak ítéli. A rendszer izolált és kisajátító általában, tehát nélkülözi azt a külső tekintetet, amin át az áldozat valósan ráláthatna önmagára. 

Minden sérülés gyökere a szeretetlenség, ami aztán az alap személyiséggel keveredve, mohó kifosztást vagy elárasztó adakozást eredményez, mindenképp aszimmetriát tehát, az a döntő, hogy az alapkarakter a saját vagy a környezet szükségleteit helyezi előtérbe. Ha a saját kielégülés a cél, akkor mindenkit felzabál. Ha a szolgálat a cél, akkor meg felzabálják. És ha ez dinamikát alkot egymással, akkor a fenti játszma lesz az eredménye. 

Az esetek többségében az áldozat szenved akkora traumát a kifosztottságban, ami személyiségfejlődést eredményez, illetve ő akar a végére járni a saját tévedéseinek, ezért el fog merülni az önismeretben, ami a mentőöve lesz. A bántalmazó azt a konklúziót fogja leszűrni, hogy újabb ember nem volt méltó az ő nagyszerűségéhez, pedig ő mindent megtett. Itt jön a nehezebb része a történetnek.

Az áldozat menekülni kezd, a bántalmazó egyre dühösebb, mert kontrollt és forrást veszít. Neki minden tulajdonjog számít, mert ezek határozzák meg az identitását. A kezdeti szakaszból ismert érzelmi skálával operálva próbálja visszarántani áldozatát. Jön újra a mézeshét, azaz érzelembomba bedobás: életem vagy, belehalok, ha elhagysz, minden vagy, mindent megteszek ezután. Ez tehát reményt kelt az áldozatban, hogy most aztán tényleg szeretni fogják. Ugyanakkor ezzel igazolja saját erőfeszítéseit: csak lesz értelme ennek a sok szar évnek, amit lehúzott a másik mellett. Aztán ezek a visszanyert szakaszok egyre rövidülnek, az áldozat egyre kiürül, és minél durvábban menekül vagy ellenáll, úgy jönnek a büntetések, az érzelmi zsarolós technikák, a bántások a másik oldalon: szar vagy, senki vagy, teljes érzelmi bántalmazás. Miután az empata alkat eleve hajlamos bántani és hibáztatni önmagát, ezek a vádak teljességgel összeroppantják, és elhiszi, hogy ő egy értéktelen szar, bűntudata támad és hajszolja a jóvátételt, jó akar lenni, hogy elkövetője vélt sérelmeit enyhítse. Így lesz a játszma egyre végtelenítettebb: magyarul az áldozat annak az egykori önmagának gyermeki érzelmi állapotába zuhan, aki fél, aki retteg, aki szorong, akinek bűntudata van, aki meg akar felelni, aki a szeretetet és elismerést könyörgi. Vagyis ezekben a szakaszokban az áldozat valójában a saját fojtogató érzéseinek rabja, de ezt a hatalmat bántalmazójára, mint kvázi fölötte uralkodó büntető autoritásra ruházza. Ettől egyre gyengül, amitől érzelmileg és fizikailag válik képtelenné a szabadulásra. Kötődésként értelmezi kapcsolatát, ami valójában sérült kötődésminta, hiszen nem ismer másikat, és az állandó belső munka, amit a saját bűntudatával és bizonygatásaival vív, teljesen odakötik, amire ráerősít az elkövető durván hibernáló és összezavaró, patológiásan kötő kétpólusú bánásmódja, amit szerencsétlen áldozat egy idő után hasonlóképp reflektál, így végül mindazon bűnökért is ő felel, amiket ellene követtek el. 

Ez a rendszer egy örvény lesz, és senki se érti kívülről, hogy miért nem lehet kiszállni egy ekkora szarból.

Itt jöhet a képbe az önismeret. Amikor az áldozat profi külső hatásra elkezd rálátni önmagára, és saját maga megismeréséből rájön, hogy ő mégsem olyan rossz ember, ahogyan vele bánnak, büntetik és vádolják, valamint rájön, hogy ez az érzelmileg kifosztó és manipulatív bánásmód egyszerűen nem emberi és nem lehet kiérdemelni. Ez a bántalmazó sztorik igen gyakori vége. Tehát, amikor az áldozat belső munkáját megvívva, eljut oda, hogy önmagát felszabadítsa és ki akar szállni, akkor a bántalmazó a passzív agresszióból egészen aktív agresszióba kapcsol: megfenyegeti, zsarolja áldozatát azzal, ami annak legdrágább, például a gyerekeivel. Vagy elkobozza az egzisztenciáját. Vagy lejáratja szakmailag. Vagy teljesen eltávolítja az áldozat baráti hálózatát, és elzár minden kiutat. Ettől az áldozat gyakran kerül hisztériás állapotba, ami provokáció, és felhasználható ellene egy bírósági tárgyaláson például, mondván, hogy nem beszámítható.

A téma mindennapos.  Aki kijött belőle, gyakorlatilag náci táborból szabadult, tehát már-már emberfeletti dolog. Ne kérjétek számon, hanem támogassátok. Az ember személyisége fejleszthető, elhagyhatók régi rossz mintázatok. Adjatok egymásnak erőt, ne szégyelljétek a sebezhetőséget. Mondjátok el minél többen, hogy van kiút! 

Van esély emberhez méltó életre.

NEM SZERET AZ..

Honnan tudod, hogy szeretnek?
Magadra nézel: érzelmi biztonságban vagy?
Ha nem vagy: nem szeretnek.
A gond az, hogy sokan nem tudjuk, hogy érzelmi biztonságban lenni milyen.
Azért nem tudjuk, mert ennek biztonsága valamikor, valahol sérült bennünk valakivel.
Így aztán nagy bajban vagyunk: nem látunk különbséget.
Ki szeret és ki nem?
Ha mondja, akkor elhisszük.
Minél hangzatosabban mondja, annál inkább.
Következésképp: minél sérültebb vagy, annál inkább nyalsz be egy nárcisztikus szerelmi vallomást.
Annál kevésbé tudsz figyelni saját magadra.
Annál inkább határtalanul veszel el a kapcsolatban, és adod át magad a korlátlan manipulációnak.
Minél kevésbé érzed a biztonságot, amit az állítólagos szerelme ad, az annál inkább hajt, hogy még magasabbra told a teljesítményed nála.
Mint korbáccsal-kockacukorral idomított állat.
De hiába mert egy idomár állatává válsz egy ilyen kapcsolatban!
Feketén-fehéren leírtam: felfogtad?
Tehát: amíg nem tapasztaltad meg az érzelmi biztonságot, amit te nyújtani tudsz magadnak, vagy nem rehabilitáltad ezt a gyerekkori mulasztást egy segítővel való szimmetrikus kapcsolatban, addig NEM fogod tudni megkülönböztetni az érzelmi biztonságot az érzelmi fenyegetettségtől.
Ha nem vagy érzelmi biztonságban mellette, amikor önmagadban képes vagy erre, akkor egészen fucking biztosra veheted, hogy NEM, nem szeret.
Mindegy, mi a lófaszt karattyol össze!
Sőt, minél parasztvakítósabban nyomja, hogy szeret, az annál játszmagyanúsabb és vérlázítóbb.
Arról szól, hogy összezavarjon és beleragadj a végtelen szarba.
Láttál már teljesen lefagyott, totál önbizonytalan, sebzett-sérült, azonnal idegből reagáló-védekező-támadó, örömtelenségbe dermedt koraöreg embereket?
Mert én igen. Én láttam.
És mindig, a kutatás végére kiderült, hogy a “szeretet” miatt...
Ne várd meg, míg te is oda jutsz.
Nem érdemes. Nincs miért.
Nem szeretet az.
Hadd lássanak a gyermekeid valós emberi érzéseket. Az érzelmi kifosztáson és teljes elfojtáson túlmenően.
Szabadítsd fel magad, és rajtuk keresztül mindent.
Hagyd áramolni benne a real emberi érzéseket: düh, bánat, gyász, szomorúság, egészen a feloldásig. Ami az öröm maga.
A végtelen és szabad, igaz és tiszta öröm, amikor letetted a terheidet.
Legyél a szeretet te magad, és akkor majd megtudod mi az.