Mi számít erőszaknak? Az, ha vér folyik, vagy ha a szavak ütnek? A lélekmonokli ugyanúgy fáj, darabokra töri a szívet, az önbecsülést, és a hitet önmagunkban. Frusztrált, lehajtott fejű, színeit vesztett, félelemben élő szürke egérré tesz, aki mellkasát behorpasztva oldalog a fal mentén, és olyan jól sikerül az önbizalom-lohasztó tréning, hogy már eltökélten hisz a sárkupacként rádobált szavak erejében: kussolj, nélkülem sehol sem lennél, én kapartalak ki a szarból, frusztrált hülye picsa, agyatlan ribanc, szar anya vagy, majd jól itt hagylak, aztán nézhetsz magad körül, egyszer kicsinállak, olyan vagy, mint az anyád, csak akkor vagy boldog, ha nyavalyoghatsz.Gyáva-e a családi terror áldozataként élő, aki nem képes elhagyni börtönőrét? Aki először elvisel, majd kivár, húzza az időt, közben igyekszik felépíteni egy merőben új ént, újratervezi, újraformálja, majd megvalósítja új önmagát. Szakaszokat él át, előbb tapogatózva, bátortalanul halad, mert sötét alagútban vesztegel, nem is látja a fényt. Aztán előrehaladva, mentálisan és lélekben megerősödve érzékelni kezdi, ez érzelmi löketet ad, kimondhatjuk, hogy megmenekült. A menekülés felé vezető képzeletbeli alagút elején még önmagában keresi a hibát, valamit ő csinál rosszul, biztosan helytelenül, rosszul látja az élet dolgait, az ő világlátásával van baj. Alázatos lesz, alkalmazkodó és megfelelni vágyó. aztán egyre méltatlanabbnak érzi a helyzetet, világosan látja, ebből nem lesz kiút, a megoldás kulcsa ő maga. Változtatnia kell. Amikor valaki megkérdezik tőle, miért pazarolt ennyi évet egy agresszorra, tud racionális indokot felhozni? Inkább csupán azt realizálja, hogy éveket herdált el, elvesztegette az időt a nem megfelelő emberre, a napok romjain ült tétlenül, és készségesen megfordította az élete homokóráját, ha azon megint leperegtek a szemek. Nem mindenki olyan tudatos, hogy a kezdet kezdetén felismerje, nincs jó helyen és valami nagyon nincs rendben. Nem mindenki képes azonnal meghallani a vészharangkongást a fejében, nem tud időben felállni és futni amerre bír. A verbális, fizikai, vagy gazdasági terrorban élő ember bonyolult pszichológiai mélységeket és magasságokat él meg, amikor egy lépést előre lép végre, előfordul, hogy kettőt hátra, így stagnál, vagy inkább mondhatjuk, hátrafelé halad.
A szóbeli bántalmazás eszköztára kimeríthetetlen, lehet szimpla viccnek álcázott leszólás, a szavak ütnek, és kegyetlenül célba találnak, aztán a bántalmazó sátáni mosollyal az arcán közli, hogy csak viccnek szánta, és mily szörnyű, hogy már a humorérzékünket is elveszítettük. A bántalmazó racionalizál, vagyis észérvekkel alátámasztva, szépen, artikuláltan elmagyarázza, hogy miért neki van igaza, az áldozat érzékeli a fölé tornyosuló, domináns magatartást, nem találja többé a szavakat, nincsenek már érvei, bólint, megadja magát, sőt még ő kér bocsánatot. A zsarnok bagatellizál. Társának munkahelyi, vagy más területen elért sikerei hidegen hagyják, dicséret, elismerés soha nem hagyja el a száját. Inkább mívesen körülírt, toxikus mondatokkal úgy manipulál, hogy az áldozat végül elhiszi, a siker nem is az ő érdeme. A verbális agresszor hibáztat, de önmagában sosem keres hibát, hisz ő makulátlan. Inkább visszadobja a labdát, az áldozat meg elkapja, zúdulnak rá a mocskos, becsmérlő szavak, fájnak, mint a paintball lövés. Végül elvész a semmibe a vita tárgya, csak a hatalom fenntartása, az összezavarás, és a megalázás a cél.
A szavakkal becsmérlő nem tekinti egyenrangúnak a másik embert, nem a konfliktus rendezése, és az újbóli béke megteremtése áll a piramis legtetején, hanem az elmére irányított mérgező szavak, újra és újra emlékeztetnek, ki az úr a háznál. Letagad, terel, fenyeget. Ha hűtlensége, hazugsága, vagy más, egyébként rendszeres deformált viselkedésére fény derül, akkor tagad, fogalma sincs, hogy miről beszél a másik, és egyébként is, ő ezt egy percig sem hallgatja tovább, nem tűri, hogy méltatlan helyzetbe rakják. Az áldozat végül elhiszi, hogy ő fújta fel a dolgot, ő csinált bolhából elefántot, ő a betegesen féltékeny, és amúgy meg is érdemelné, hogy megcsalják, mert mindig negatív, frusztrált picsa. Intelligens, tanult emberek tűrik el nap, mint nap, hogy szavak mérgezzék, rombolják őket. Miért? Mert a verbális agresszornak nem ez az egyetlen kommunikációs csatornája. Néha egészen kedves, időnként ajándékot vesz, sőt ritkán dicsérő, elismerő szavakat is odavet. Ebből lehet táplálkozni, ettől feltűnik egy reménysugár, hogy talán mégsem olyan utolsó senkiházi, mint aminek mutatja magát. Hogy mégis van kölcsönös szereteten, megbecsülésen, tiszteleten alapuló emberi kapcsolat. Aztán újra jön a jeges víz az arcra, és a szitok úgy zúdul ki a száján, mint a szennyvíz.
A szóbeli bántalmazás nem csak párkapcsolatokban van jelen, hanem szülő-gyermek kapcsolatban, itt még pusztítóbb, és mérgezőbb, hiszen a gyerek a személyiségfejlődésének még a legelején jár. A szülőknek, vagy a tanároknak fogalmuk sincs, mekkora pusztítást végeznek a gyerek éppen kialakuló, törékeny énképében. A „mobbing” kifejezés a munkahelyi verbális bántalmazásra is utal, vegzálás, nyilvános megszégyenítés, ahol egy frusztrált, kisebbrendűségét kompenzáló főnök megalázó, mérgező munkahelyi légkört teremt.
Maradj törékeny. Vagy legyen bátorságod ezer darabra összetörni. Különbség van, ha minket törnek, zúznak darabokra, vagy mi magunk cselekszünk, és a körülöttünk lévő mérgező, gyilkoló környezetet számoljuk fel. Jelképesen össze kell törni mindent, ami a hanyatlást és a romlást okozza. Majd szép lassan újra összeilleszteni a darabokat, és mindent egészen újjá építeni.
