Nekem undorom van ettől a mondattól, hogy "meg kell bocsájtani, azért, hogy el tudjam engedni ezt vagy azt". Ha erre gondolok, akkor valami fölérendelést érzek, ki vagyok én, hogy megbocsájtok az alattvalónak? Ha pedig nem tudok, akkor csak a bűntudat gyötör, meg ostorozom magam azzal, hogy nincs akaratom vagy bármim, mert nem tudok megbocsájtani. Szerintem nem erről van szó, ehhez idő kell mert idővel lassan megfeledkezel róla, nem kínzod magad semmilyen gondolattal, ami hozzá fűz. Én minden percnek örültem, és gratuláltam magamnak, amikor nem gondoltam rá és valamivel lefoglaltam magam.
Hogy miért történt mindez velem? Nem az én dolgom! Az égiek így rendezték, hogy ez megtörténjen, megéljem. Talán fejlődnöm és/vagy tanulnom kellett. Viszont ha nem ismertem volna a kötődést, a szabadságot sem élvezném, ha nem ismertem volna a szerelem izgalmát, örömét, akkor a szomorúságot sem észlelném.
Gyerekkori kondicionálásban éljük az életünket, ettől kell szabadulnunk. Ítélkezni a szülők fölött sem érdemes, ha arra gondolunk, hogy nem véletlenül születtünk oda, ahová. Itt testben megéljük a lélek poklát, a szenvedést, és kicsit fűszerezzük a túlélést érzéki megélésékkel. Az árnyékunkat nem szívesen látjuk meg, azt elnyomtuk már pici korban. Minél nagyobb a fa, annál nagyobb az árnyéka.
No comments:
Post a Comment